The Long Way to a Small, Angry Planet

halvány lila milkám sincs, milyen alapon hasonlítják ezt a könyvet a fireflyhoz, de kb. annyi alapja van, mintha minden maffiafilmet a keresztapához, vagy minden romantikus filmet a love storyhoz, vagy minden akciófilmet a die hardhoz, vagy minden katasztrófafilmet a pokoli toronyhoz, vagy minden sitcomot a jóbarátokhoz, vagy minden krimit a francia kapcsolathoz hasonlítanánk.
ez az egyik. a másik meg az a főleg aspergeresekre jellemző vonás, hogy nekiállnak beszélni a különleges érdeklődési területükről és olyan hosszasan teszik ezt, mint a fönti példák sorolása (sőt...). valahogy minden túl sok. nekiáll leírni valamit vagy egy szereplő elkezd beszélni valamiről és csak mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, már rég nem érdekel senkit ennyire részletesen az egész - amit a diszkrét és kevésbé diszkrét jelzések ellenére sem vesz észre -, és még mindig csak mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja... ( remélem, elég érzékletesen írtam le, bár így könnyű átugrani a hosszadalmakat, szóban meggyőzőbben hangozhatott, amikor mr. gatwoodnak panaszoltam el a bánatomat ezzel kapcsolatban).

amúgy nem annyira rossz ez a könyv, érdekes volt, nagyon jól kidolgozott világgal és érdekes karakterekkel, az sem zavart, hogy lényegében eseménytelenül telik az idő, jó egyfajta hétköznapiasságot végigkövetni a sok öldöklős young adult regény után. ugyanakkor hiába a szereplők jól felépített múltja, a jelenben borzasztóan egysíkúak, semmi jellemfejlődés, béna párbeszédek... hát szóval unalmasak. az meg egyenesen kiborító, hogy amikor valaki kérdez a másiktól a múltjáról, akkor az mindig ádámévától kezdi a mesélést, mert nyilván csak kilométeres monológokkal lehet megbeszélni ezeket a dolgokat.
szóval látszik, hogy rengeteg melót fektetett az írónő a regénybe, de ez a végeláthatatlan szófosás tönkretesz mindent. ráadásul még így sem sikerült megszerettetni a karaktereket, bármiféle kötődés nélkül meg azért elég nehéz keresztülrágnia magát az embernek négyszáz oldalon. az pedig a hab a tortán, hogy ennek a négyszáz oldalnak az utolsó tizenöt százalékába zsúfolt bele minden akciót és drámát, ami kitelt tőle.

összességében nem azt mondom, hogy szar az angry planet, de meglehetősen rosszul megírt, az biztos. elképzelésem sincs, mitől élteti mindenki, de lehet, hogy én vagyok túl hülye vagy szűklátókörű hozzá.

most, hogy aludtam rá egyet, eszembe jutott még pár gondolat (amit már nyilván senki le se fog tojni, de azért még idefosom). szóval az egyik, hogy semmi hangulata nincs a regénynek, nincs, ami magával ragadja az embert. a másik meg, a szófosásra visszatérve, hogy mindent görcsösen túlmagyaráz, mintha attól tartana, belekötnek, ha bármit is kihagy. ebből kifolyólag pedig egyszerűen az égadta világon semmit sem hagy az olvasó fantáziájára, minden szájba van rágva, de még az is, hogy adott eseményekről mi legyen a véleményünk. hát hogy mondjam, elég zavaró.