Üveghegy

az ólomerdő összeszedettsége után az üveghegyet kissé csalódottan tettem le a végén.

ugyan manapság már ciki nyelvtannáciskodni, de ha már annyira igényesen íródott az első rész, hogy sokan ki is emelték az összegzésükben, akkor hadd szabadjon rugóznom ezen a témakörön kicsit. a történet nem volt rossz, bár az első kötetnek nem ér a közelébe, és kissé döcögősen is indult be, de azok után, hogy az első könyvben nyálcsorgatva ámultam a csodálatos nyelvezeten és annak gördülékenységén, most szíven ütött minden egyes stilisztikai hiba, egyáltalán nem vártam ezt a slendriánságot. (amikor pedig ránéztem az ólomerdő blogra és megláttam egy poszt címében, hogy “2.0-ás”, akkor végképp eltört bennem valami.)
kicsit nehéz megragadni, mitől is volt kevésbé jó az üveghegy, de talán nagyrészt a karakterekben rejlik a hiba. most nem sikerült olyan jól elmélyíteni őket, így nem is éreztem magam igazán közel hozzájuk és a többség eleve nem is volt különösebben szimpatikus. maga a sztori pedig valahogy nem azzal a természetességgel áradt, mint az ólomerdőben, hanem kicsit úgy éreztem, mintha mindenáron nagyobbat akarna mondani és túlontúl titokzatos próbálna lenni. mindezektől függetlenül semmiképp sem mondanám, hogy rossz, de az első könyv egyszerűen olyan magasra tette a lécet, hogy ahhoz képest bármi, ami nem ugorja meg azt a szintet, valamilyen szinten mindenképp csalódás lesz.
ha lennének félpontok, mindenképp 4,5-et adnék rá, de így marad a négyes.

de mondom, nekem sajnos sokat rontott az élményen a föntebb említett hanyagság, amitől képtelen vagyok elvonatkoztatni. mindenesetre remélem, hogy a következő kötetek újra a korábbi odafigyeléssel készülnek majd.