natasa

akik műfordítással foglalkoznak, illetve szeretnének foglalkozni, azoknak egyértelműen kötelező olvasmány.
az első tanulmány ne lombozzon le senkit (iskolai dolgozat hatását kelti), annál sokkal jobbak következnek utána, pl. göncz árpád, geher istván vagy vas istván tollából.
sajnos nagyobb részt versek magyarításának nehézségeivel, valamint szépségeivel szembesülünk, és aki nem rímfaragás célzatával vesz a kezébe idegen műveket, annak ezek a tanulmányok nem sokat mondanak, bár némelyikből persze lehet és érdemes is tanulni.

Ez a könyv egy csoda. Ennyit tudok csak mondani róla, mert ámulatba ejtett az első betűjétől az utolsóig.

(Az viszont fölháborító, hogy a kiadó képes volt ilyen igénytelen munkát kiengedni a kezei közül. A helyükben intenzíven szégyellném magam. Tele helyesírási hibával, érthetetlen sortörésekkel, sorok közbeni elválasztásokkal, gondolatjelek helyett folyamatos kötőjelezéssel. A magával ragadó történet mellett is képtelenség nem észrevenni. Förtelem, komolyan mondom. Egyáltalán nem méltó a mű nagyságához.)

akad benne pár gyöngyszem, elsősorban emiatt az öt csillag, meg azért is, mert múltkor, a carefully everywhere descending közben jöttem rá, hogy még sosem olvastam lgbtq könyveket, és jó volt magamra zúdítani egy rakás novellát a témában. tulajdonképpen mindegyik történet tetszett, de persze akadt egy-kettő, amit nem éreztem annyira jól megírtnak, de ezek sem voltak olvashatatlanok vagy ilyesmi, csak nem igazán jött be a stílusuk.

Szörnyen csalódott vagyok. Gimis korom legkedvencebb pöttyös könyvei a Macskaköröm és a Szerelemlék voltak, sőt, a mai napig is azok. Ezen felbuzdulva vettem meg ezt a könyvet, azzal a meggyőződéssel, hogy talán a sorozat harmadik részéhez lesz szerencsém. Hát nem. Ez a Szerelemlék totális megcsúfolása. Egyszerűen nem értem, hogyan vetemedhetett erre Sohonyai Edit.
Értem én, hogy a mai kor nyelvén íródott újra a szép emlékű Szerelemlék, de nagyon-nagyon nem tetszik, hogy minden második szó valami erőltetett, se füle, se farka szleng, meg hogy szmájlikkal tarkított a szöveg (és az sem tud meghatni, hogy egy kamasz lány naplójáról van szó).
Eszméletlen csalódott vagyok. Inkább adták volna ki újra a Szerelemléket, amihez sehol nem lehet hozzájutni, holott azt bármikor, akárhányszor újraolvasnám.

hát ez valami bődületesen szar volt. hiába a gördülékeny fogalmazás, ez a könyv a túlírás magasiskolája az unalomig burjánzó jelzőkkel és az amúgy általában leleményesnek beállított főszereplő butaságaiból építkező konfliktusokkal. az alapsztori végülis nem lenne rossz, de ez a brutális szófosás fölemészti az embert, alig vártam, hogy a végére érjek és igazából fogalmam sincs, miért nem hagytam a fenébe az egészet.
talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a végeláthatatlan történetmesélésre és oldalakon átívelő monológokból álló párbeszédekre epilógussal sikerült pontot tenni, amire már a könyv elején nagy tételben mertem volna fogadni, hogy így lesz. csak arra nem számítottam, hogy a mélyen tisztelt írónő ebbe tömörítette a legunalmasabb momentumokat, (kicsit spoiler) a történelmi szereplők sorsának érdektelen ecsetelésével és a fiktív karakterek levegőben lógatásával, hanyag lerendezésével.

csak azért illetem két csillaggal, mert másfélre nincs lehetőség, egyet meg azért nem adok, mert az utolsó pár oldal (az epilógus előtt természetesen) nem volt olyan rossz.

mivel nagyon szeretem a @mysadcat tweeteket, ezért nagy reményekkel vágtam bele az under the pawba, de már a bevezetőnél éreztem, hogy bajok lesznek. tom cox frappáns száznegyveneket ír, de ez a terjengős, torgyáni körmondatokat megszégyenítő és kizárásos alapon szinonima szótárral a kézben megírt könyv szinte az olvashatatlan kategória. sokszor úgy értem egy-egy mondat végére, hogy az elejét már rég elfelejtettem, pedig egyelőre nem érzem, hogy cavintonra szorulnék. nyögvenyelős, darabos, minden ritmust nélkülöző stílus, unalmas és sokszor teljesen érdektelen részletekkel. bár ha jobban belegondolok, a legnagyobb baj az, hogy még az érdekes részletek is unalmasak voltak a tálalásnak köszönhetően.
imádom a macskákat és jó volt megismerni a tweetek mögött rejtőző the beart, shipley-t és ralphot, de arra nem számítottam, hogy mindezt olyan érzés lesz abszolválni, mintha egyszerre húznák az összes fogam.

eltartott egy darabig, amíg sikerült magával ragadnia a könyvnek, mert az elejét körüllengte egyféle szocreál hangulat - amit régi pöttyös könyvekben imádok, de itt kifejezetten taszított -, ám ez szerencsére hamar elmúlt. a történetvezetés szuper volt, egyáltalán nem sablonos - akadt olyan fordulat, amin percekig pislogtam -, a karaktereket viszont nem igazán éreztem közel magamhoz, noha nem voltak rosszul megírva.
az utóbbi időben több remek magyar regényhez is volt szerencsém, és a kezdeti döcögés ellenére összességében a bábel fiai is remekül megállta a helyét.
(csak ezek a borzasztó “x idővel korábban/később” jellegű germanizmusok ne lennének. tényleg megőrjítenek.)

nagyon szuper újragondolása a jános vitéznek, olvasmányos, jó humorú, izgalmas történet, egy percig sem unatkoztam rajta, hiába a terjedelem. kicsit bántam, hogy előtte nem olvastam újra az eredetit, mert sajnos az évek során már megkoptak az emlékeim, de így is nagyon szórakoztató volt új szemszögből fölfedezni a sztorit.
az elején kicsit elméláztam azon, vajon miért úgy modernizálnak legtöbbször egy-egy történetet, hogy telerakják káromkodásokkal (amivel nekem aztán tényleg nincs bajom), de azt hiszem, lehet, hogy tényleg ilyenek vagyunk manapság.
egyetelen bajom az egésszel a többször előforduló germanizmusok - úgy mint x idővel korábban, x idővel később - voltak. hát sajnálom, de én az ilyenektől falra mászok és megzavarják az olvasási ritmusomat. (könyveknél azért még lehet nyelvtan- meg stilisztikanáciskodni, remélem.)

a kicsit túlzsúfolt és kínos pilot után elég kellemes guilty pleasure lett a sorozatból, ezért kíváncsiságból (meg mert elavultnak tűntek a kiadó módszerei és ezt a könyv tízéves mivoltára fogtuk) elolvastam az alapötletként szolgáló könyvet. nos. a kiadói munkálatokról kevés szó esik benne, úgyhogy emiatt kár volt belevágni, a történet meg olyan ódon, mintha valami több évtizedes danielle steel regény volna. szóval a sztori uncsi, bénák a karakterek, a vége pedig különösen borzasztóra sikerült. de legalább egész gyorsan lehetett haladni vele - már amikor fűlött hozzá a fogam, ugye.

“szerettelek, és mégsem hittem, hogy ez a végcél: hát szerettelek, de nem akartad, vagy akartalak, de nem szerettél.”
ezt az idézetet láttam jó pár éve valahol, és annyira tetszett, hogy emiatt álltam neki a könyvnek, de aztán valamiért már az elején félretettem és öt évembe telt újra elővenni. nem bántam meg, kellemes, múlt század eleji humorral íródott, és noha voltak pillanatok, amikor el-ellaposodott és néha vártam, hogy legyen már vége, plusz emmi egészen visszataszító természetű karaktere sokszor rendesen kiidegelt, azért összegészben jópofa kis regény ez.

érdekes volt robison memoárja, nagyon klasszul, olvasmányosan fogalmaz, de jó aspergereshez méltón néha kissé túlmagyarázta az éppen aktuális sztori nem annyira izgi részleteit is, úgyhogy azért voltak pillanatok, amikor némiképp unatkoztam. jó volt olvasni, hogy neki is egyfajta megkönnyebbülést hozott a diagnózis, és hogy ezáltal visszamenőleg is könnyebb elfogadnia az életét és a vele történteket. (azt pedig, rohadjak el, de nem bírom megérteni, kívülállók miért akarnák _meggyógyítani_, ha lehetne, azok után is, hogy világosan leírta, neki így kerek a világ. magukat nyitottnak és rokoni/baráti szinten érintettnek valló emberek olyan korlátolt gondolkodásúak bírnak lenni, hogy az nem igaz.)((ebből is látszik, hogy idővel iq-ból is meg lehet oldani az ilyen és hasonló dolgokat, bár ez nyilván függ a spektrumon elfoglalt helyzettől is, de éppen ez teszi/teheti nehezebbé a felnőttkori diagnózist.))

izginek ígérkezett a két nagy fable-páros összeeresztése, de végül szétesettnek éreztem a sztorit. azt hiszem, főleg a túlrészletezett esküvő rontotta el nekem - elég hamar ráuntam és mintha sosem akart volna véget érni -, a két szálon mesélés pedig tovább szabdalta az amúgy sem túl jól összefűzött történetet. egyenként nem lett volna rossz (leszámítva az esküvőt, ugye), de így összegyúrva valami nagyon félrement. énszerintem.
nem gondoltam, hogy valaha így le fogok pontozni egy fable-regényt, de sajnos tényleg elég kevéssé volt élvezhető.

hát szóval... érdekes volt, de észbontóan igénytelen. az akciós tíz eurót azért megérte, de ettől függetlenül agyfaszt bírok kapni az ilyen trehányul összedobott munkától, főleg, hogy még száz oldal sincs - ha a rengeteg képet is hozzáveszem, akkor meg ötven se, ugye. tele ismétléssel, szóismétléssel, elírással és hiányzó szavakkal... méltatlan a take that-hez, akkor is, ha sokan még mindig bénácska fiúbandaként gondolnak rájuk.

mivel zsenge tinikoromban nem volt még internet és csak az mtv-ből, a bravóból meg a popcornból tájékozódhattam, meg hát már amúgy is borzasztó régen történt mindez, illetve a visszatérésük óta nem annyira követtem nyomon a történéseket, szóval ezért akadtak újdonságok is számomra. jó volt kicsit visszabújni a dinka tinirajongó bőrömbe, így aztán mindenképp megérte átrágni magam ezen az igénytelen szaron, de azért na... jobban is meg lehetett volna ezt csinálni.

elég lassan haladtam vele, mert csomó igen mélyre ásott emléket ébresztett föl bennem. aránylag tájékozottnak éreztem magam eddig “női” asperger terén, de a könyvet olvasván még így is sok mindenre rácsodálkoztam és átértékeltem magamban.

legszívesebben kötelező irodalommá tenném ezt a könyvet, mert az érintetteknek és a környezetüknek is rengeteg magyarázattal szolgál és hatalmas segítség lehet a mindennapokban.

nem is az, hogy eleve tök fölösleges volt ez a folytatás, hanem hogy a színvonala a júlia meg romana regényeket is csak létrával súrolja alulról, olyan fordulatokkal, hogy én éreztem magam kellemetlenül ekkora marhaságok olvastán. a főszereplőt pedig sikerült teljesen ostoba tyúkká degradálni - az előző részben már szépen körvonalazott ellenszenvessége mellé ez aztán úgy hiányzott még, mint egy falat kenyér.
ha lehetne, fél csillagot adnék rá, vagy egyenesen nullát. az egy pont igazából kiersten karakterének jár, mert ő legalább jópofa volt.